Nevelés kicsiknél?! 1. Példamutatás

Nevelés? Igen. Ha akarod, ha nem. 

Nem beszélni, az is kommunikáció...

Sokan vagyunk és sokfélék. Van, akinek az van a fejében, hogy egy bizonyos ideig nem neveli a gyereket, mások nem látnak konkrét határvonalat ebben. Az is probléma, hogy vajon mit is értünk nevelés alatt?

Két fogalmat szeretnék kiemelni:

KÖVETKEZETESSÉG és PÉLDAMUTATÁS.

A mai bejegyzésben a másodikkal kezdem. 

Itt most nem arról fogok írni, hogy milyen szabályok mentén neveld vagy ne neveld a gyerekedet, nem adok tippeket sem a jutalmazásra, sem a büntetésre. Azt sem szeretném megmondani, hogy hogyan neveld a gyerekedet. Azt gondolom, megvannak a saját elképzeléseid, mintáid, s azt is gondolom, hogy még jövőbeni terveknek sem vagy híján. Ezért aztán nem a tippek, javaslatok, ötletek és tervek számát szeretném növelni, ezzel egyénileg megbirkózhatunk, ha szeretnéd.

Ehelyett a példamutatásról szeretnék megosztani néhány gondolatot: tudtad, hogy ez a nevelés alapja?

Egy egyszerű példán, kicsiben: Ha te magad káromkodsz, hiába tiltod a gyereknek szavakkal, hogy ez nem jó, ne tegye. Utánozni fog. 

Egy nagyobb példán: 

Olyan gyakori, hogy az édesapák tiszteletlenül, durván (nem feltétlenül fizikálisan) bánnak gyermekeik anyjával, vagy a másik oldalon, hogy a boldogtalan anyák folyton-folyvást szidják gyermekeik előtt vagy éppen nekik, az apát. 

Édesapák, édesanyák! 

Ha tiszteletlenül bántok gyermekeitek anyjával/apjával, ők ezt fogják megtanulni: egyrészt ők is tiszteletlenek lesznek, másrészt követni fognak téged ebben, mikor párkapcsolatuk lesz, mindkét nemű gyermek a saját neme szerint, azaz a fiú ugyanúgy bánik majd a társával, a lány ugyanazt engedi meg magával szemben, mint amit te megengedtél magadnak az anyjával szemben (és ugyanezt vonatkoztasd a férjét szapuló anyára is). Hharmadrészt sérül az énképük is (ők félig anyából, félig apából vannak!), végül pedig a kapcsolatuk is sérül a szüleikkel... Sehogy sem jön ki jól!

És akkor: talán meggyőztelek arról, esetleg már eddig is tudtad, hogy (elsősorban és leginkább!) példamutatással nevelünk. A gyermek azonosul a példánkkal (néha azonban épp szembemegy vele, de ez már egy másik történet, majd lesz erről is szó). 

Hogy hogyan jön ez a csecsemő- és kisgyermekkorhoz? 

Például ha az anya, illetve az elsődleges gondozó nem törődik a saját szükségleteivel: nem megy pisilni, ha kell, nem eszik, amikor éhes, nem fürdik, amikor minden vágya egy zuhany, nem oldja meg az órányi csendet, mikor égető szüksége van rá, vagy "néha felnőtt és baráti társaság is kell"-igényét nem elégíti ki, azzal nemcsak magának, hanem a gyermeknek is árt! Nemcsak azzal, hogy morcos, elégedetlen, feszült, frusztrált lesz, hanem azzal is, hogy példát ad. A gyerek pedig tanul: egyrészt saját igényeivel, szükségleteivel való kapcsolatában mutat zavart, másrészt azt a mintát teszi magáévá, hogy fel kell áldozni magunkat, s ezt aztán el is várja a későbbiekben az anyjától, s talán ő maga is utánozni fogja a saját életében, például a saját párkapcsolatában vagy anyaságában... Ugye ezt nem akarod?

Másrészt ha példát mutatunk a kicsinek azokban a dolgokban, amiket elvárunk tőle, például hogy nem iszunk hideg vizet felhevülten, vagy  nem nyúlunk bele kézzel a konnektorba mi sem. Egyszerű dolgok, mégis: könnyebb a szabályokat magukévá tenniük, ha előbb nem a kivételeket kell megtanulniuk. A szabály kezdetben mindig szabály, legyen általános, időben és térben is, így sok hisztit, érzelmi bizonytalanságot elkerülhetünk.

Persze aztán jöhetnek majd a kivételek, hisz van az úgy, hogy valamit a felnőttnek szabad, a gyereknek viszont nem szabad. És ez is rendben van. Ha már nem lehet teljes egyenlőség a családban (mert ugye a gyerek nem mondja meg neked, hogy mit tegyél?!), hát úgy van rendben, hogy a szülő kezében van az irányítás. Ezzel is az életre nevelsz, hiszen ott is egyenlőtlenség uralkodik.

Nagyon fontos, hogy persze tévedhetünk is, s milyen szép, ha akkor képesek vagyunk egy szép példát mutatni, s bocsánatot kérni, nem?! Igen, bocsánatot kérni a gyermektől! Megmutatni, hogy ez is elfogadott és elfogadható, hogy hibázni mindenki szokott, s így a gyermek megérti-megérzi, hogy ő is szeretve és elfogadva van akkor is, ha hibázik, s hogy mindig lesz megbocsátás... Ez a gondolat már szépen átvezet minket a következetességhez, ami következő bejegyzésem témája lesz. Tévedni, nem mindig ugyanúgy csinálni, s mégis következetesnek lenni...?

Tarts velem akkor is, itt folytatjuk!

Jusztné Vincze Szabina
pedagógus, perinatális szaktanácsadó, babamasszőr

http://perinatalis.hu/
http://perinatalis.blogspot.hu/
http://www.facebook.com/perinatalis 

google.com/+PerinatalisHu1